Az emberek nem figyelnek egymásra. Ez sajnos nem újdonság, de ez egyre ijesztőbb méreteket ölt. Észre sem vesszük, és mi is figyelmetlenek, érzéketlenek leszünk, tehát része annak a társadalomnak, amelynél jobbat, erkölcsösebbet, odafigyelőbbet kívánnánk. Miben mutatkozik ez meg? Hány alkalom volt, hogy a buszon, villamoson, vagy metrón éppen az utolsó ülőhelyet kaparintottuk meg, miközben egy idős, vagy egy kisgyermekes állni kényszerült? Hányszor fordult elő, hogy a saját kényelmünk miatt nem engedtünk magunk elé egy-egy nyugdíjast, vagy várandós édesanyát a sorban, mondván, „nekik úgyis van idejük”?
Mikor kicsi voltam, édesanyám mindig azt mondogatta, azt csináld a másikkal, amit szeretnél, hogy veled csináljanak, és sose azt nézd, hogy mit tehetnek érted a többiek, hanem azt, hogy te mit tehetsz azért, hogy a világ jobb legyen!
Egyszerű gondolatok, mégis, ha ezeket az apróságokat nem vesszük figyelembe, hogy lehetnénk tekintettel a lényeges dolgokra? A világ nem attól lesz jobb, hogy várunk a lehetőségére, hogy egyszer hősök legyünk, hanem attól, hogy nap, mint nap apró jótettek tesszük szebbé más emberek napját. Nekünk talán nem fáradtság egy mosoly, egy kis segítség vagy éppen vért adni, de másoknak talán az élete múlhat rajta.
De, ezt addig nem tehetjük meg, amíg magunkon nem segítünk, mert bizony gyakran mi magunk vagyunk azok, akik segítségre szorulnak. Míg magadból folyton adnod kell, hogy egyre több- és több lehess, te sose várj segítséget, mert nem tudhatod, hogy mikor érkezik. Légy megbékülve önmagaddal, a lelkednek kell erősnek lennie ahhoz, hogy te magad is az lehess.
Talán ez a legnehezebb. Megbirkózni a minden napi gondokkal, a gyakran monoton életmenettel, hogy ebből kitörve egy jobb emberként állhassunk a világ elé. De talán nem is vagyunk egyedül, hogy erre felkészüljünk. Hiába, őseink sem maguk indultak a keresztes hadjáratokra, ahogy nem egyedül indultak a török ellen sem. Ott volt velük a hit, Istenben, egy jobb világban, és a reményben, hogy szebb világot hagyhatnak majd utódaikra.
Hogy ez sikerült-e? Minden bizonnyal. Nekik ennyi elég volt ahhoz, szembeszálljanak azért, hogy jobb világot teremtsenek. Nekünk nem kell kardot ragadni, sem a csatatérre menetelni ahhoz, hogy ezt elérhessük. Tegyük meg a napi egy jó cselekedetünket, anélkül, hogy arra gondolnánk, "ebből nekem mi hasznom származik majd". Ehhez pedig pénz sem kell. Tényleg, semmi, csak mi magunk, egy elhatározás és olyan erős akarat, amellyel mindez véghez vihető. Akaratot pedig Isten adhat nekünk ahhoz, hogy az ő szentségét tovább víve teremtsünk újra egy figyelmes, szolidáris társadalmat a mai beteg társadalom helyén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése